Kulcsár Evanna: Karácsony anno

Háború volt. A fegyverek még gyilkoltak,
köd-lepte utcákon, tereken halottak:
emberek, tankszörnyek és lovak hevertek
kora reggel e rémes harci terepen,
mikor hárman - egy asszony és két gyermeke
jöttek, hol rajtuk kívül nincs még egy ember sem.

Elszántan mentek, hajtja őket a félelem,
bár az agy, s a test már alig engedelmes,
arcukról is rég felszáradtak a könnyek,
de mennek, pár lépéssel mindig előbbre.
- Kis batyuját cipelte a legkisebb is,
négy évével mindebből nem értett még semmit!

Csak a lélek és benne a vágyakozás
- ölelő karok, családi fészek után -
ad erőt anyának és a gyermekeknek
hogy mennek tovább, csak mennek rendületlen.
S ím` a távolság egyre kisebb, látni már,
közel az édes otthon, a vén szülői ház...

Karácsony Szentestén együtt van a család,
öreg szülők, gyermekük, kicsi unokák.
Szegényes fenyőgally, jászolka alatta,
együtt énekelték hogy: "Mennyből az angyal...".
Boldog bizonyossággal immár lelkükben:
ajándékba Kisdedtől kapták életüket.

Akkor mind Rá gondoltak. - Az Édesapa,
kit elsodort tőlük háború vihara,
ki elgyötört száz- és százezer sorstárssal,
embertelen parancsra éhezve, fázva,
reménytelenül halálba meneteltek,
és családjukba vissza soha nem térhettek.

Eszébe ez jutott egykori négyévesnek -
hogy elszálltak felette az évtizedek!
Azóta sok karácsony hintette fejére
ezüstporát. Mert fáj, könnyekkel szemében,
minden karácsonyán arra emlékezett,
hogy az ünnepek Édesapja nélkül teltek.

Kecskés Zoltán: Régi karácsony

Egyszer és az is régen, magam,
magam maradtam a kollégiumban,
egyedüli fiú fióka,
csak úgy egymagamban,
mert mindenki elment karácsonyra,
a szünetre; - Haza.
Elmentek a túloldali kollégium lányai,
minden diák, ki ide, s - odajárt,
csak a konyhások jöttek,
ők is miattam,
mivel magam
nem tudtam volna etetni magam,
s ezért tépelődve, marcangolva szívemet,
feltettem a kérdést; - Mit jelent ez?
- Haza. -
Hazamenni, valakihez tartozni,
valakire számítani,
bízni benne,
mint egy apróka por;
magam,
magamban hangtalan,
megbújva hazámban valahol.
Ott, hol talán átölelnek,
s tudhatom;
hazamenni Hazát is jelenthet,
vagy lehet puszta föld,
erdő-mező,
ropogó hó,
rejtetlen kód,
bezárt idő,
mely folyt most visszafelé,
üres szobák csendjébe,
mikor beleüvölt az állat aki ember,
embernek fia,
fiú fióka,
kicsit rozoga.
És nem az üvöltés, az hangtalan,
süketté a csend tett,
az üres szobák,
hol dermedten ültek
padok, székek,
mindenféle emlékek;
kinek ez, vagy az,
ecset, vagy viasz.
Egyszer régen így jártam,
magam,
magam a Somlói úti kollégiumban.
Már tudom mi az, hogy hazamenni,
szeretve szeretve lenni,
minden pillanatban érzem,
megértem
és sokszor megértem
a szó szavát,
rejtélyes mondatát.
Csakúgy mint a fiú fióka,
homlokán idősík ráncosodva,
megint megint az izzó lélek;
Én a szeretetről beszélek.