Irsai Dávid: Kávéillat és tündércsillogás

Ködös Karácsony közelgett,
én már mentem,
Te voltál indulóban,
egy órára mégis megszakadt
a sors tipró kerekének forgása:
Karácsonyt adtunk egymásnak.

Csupa "buta" apróság,
egy könyv, kávé, édesség,
mégis, az idő a legnagyobb ajándék,
ott a téren, koccintottunk egymásra,
s máris vissza kellett menni.

Vitted buta apróságaim,
táskámban volt, mit kaptam Tőled,
a sok kincset érő semmi.

Este kinyitottad táskádat,
a finom kávéillat mindent áthatott.

Este kinyitottam táskámat,
a csillogó aranypor mindent elvarázsolt.

Vittük a táskánkban a Karácsony titkát,
mit nem lát a sok utcán járó ember,
mégis áthat mindent.

Mert a köd nem fojthatja el,
mert örökké él a szeretet.

Dano Emese: A karácsonyi ének megtört dallama vagyok

Mesélnék,
regélnék,
verset írnék,
költenék,
szeretnék,
szeretkeznék,
de minek?
Hisz értelme annak
se, ennek már
nincsen,
mert meghalt
az érzés,
mit a karácsony adhat.
S hogy hogyan
merek én ennyire üres lenni,
mikor a legboldogabb kéne legyek?
- Nem tudom.

Németh Róbert: Emlék

Talán húsz éve történt a dolog,
Akkor Kedvesemmel Pesten éltünk,
És elindultunk haza busszal
Egerbe, a Szüleim Szentestéjére.

Vittünk ajándékot meg vágyakat,
Emlékeket, élményeket meg álmokat,
Mennünk kellett, mert mindig ott voltunk,
Hát csomagoltunk és elindultunk.

Aznap sűrű hóeséssel jött a karácsony,
Mi felültünk az utolsó buszjáratra,
Amin a Sofőrrel hárman utaztunk,
Gyöngyösig vitt, majd kitett minket.

Nem baj, majd stoppolok, mondtam,
Menjünk, ma biztosan megérkezünk,
Már kimentünk Eger felé a városból,
A nagy emelkedőn csúszkálva kaptattunk.

Húsz óra lehetett, és nagyon hideg,
Én elől mentem, erőt mutatva az úttesten,
Mögöttem jött Feleségem a nyomomban,
Bukdácsolva, a bokáig érő jeges hóban.

Nem volt az úton semmilyen mozgás,
Mi voltunk ott ketten, meg a lelkünkben
Nagyon-nagyon eleven Szülői vonzás,
Akaratunk szívünk ritmusát dobolta.

És mentünk legyőzhetetlen szeretetben,
Már a tetőn jártunk, mikor autót hallottam,
Zúgása büszkeséggel töltött, néztem hátra,
Látod megmondtam, és megláttuk a fényét.

Ami ébresztő módon, szemből közeledett,
Egy Férfi ült benne és tekintetünket keresve,
Lassítva nézett, próbálta érteni a helyzetet,
Veszett fiatalok, ugyan hová is mennek.

Aztán jött a csend a félelemmel,
Lehet olyan, hogy nem lesz több autó,
Á nem, de nem, de elménk cikázva sejtette,
Hogy ma szüksége lesz minden erejére.

Mikor már mentálisan kezdtük feladni,
Távolból megint zúgást lehetett hallani,
Ismerősen szólt a motornak hangja,
Talán jön, jön egy kedves Valaki.

Az előző autót láttuk meg a hóban,
Kerekei pörögve, mögötte felhőt fújva,
Közeledett felénk, és hozta a reményt,
Majd mellénk érve lassított, és megállt.

Ti hová mentek? - kérdezte, és nézte,
Meg nem értett módon a fejét csóválta,
Üljetek be, mondta, és az ajtókat kitárta,
Elviszlek Benneteket, mert ráérek.

Nem bírtam otthon beállni a garázsba,
Meg kellett kérdeznem, mit kerestek itt,
Rátok gondolva nem jöhet meg a Jézuska,
Bizony nekem segítenem kellett, mondta.

Hazáig vitt minket és megállt az utcánkba,
Mi néztünk Rá, és köszönetet rebegtünk,
Ő megnyugodva Gyöngyös felé fordult,
Mi meg hálásan mentünk a Szülői házba.

Azóta is keresem azt a tekintetet,
Ahogyan ránk nézett és nevetett,
Ma már tudom, hogy azon az estén,
Megtörtént Velünk a legértékesebb.

Szalayné Komlósi Gizella: Engedd magadhoz

Hófehéren, tisztán csendül az est,
csillanó ködfolton a Hold remeg,
távolban rézharang érc-szava peng,
december éjszakán béke kereng.

Simul a szívekre az áldott remény,
senki se legyen ma, aki fél,
felgyúlnak a gyertyák, táncol a fény,
karzaton szent dal akkordja kél.

Várva-várt ünnep, hát hozz csodát,
odakünn csendesen a hó szitál,
boldogság fűti a kicsiny szobát,
szívekben ma nyílik örömvirág.

Megszépül minden e Szent Alkonyon,
aranygömb csillan fenyőágakon,
terített asztalnál Hit és Remény,
békesség szellemét tartja elénk.

E felszentelt éjben szeretet él,
nem hívatlan vendégként jött, mesél,
-a vágya csak annyi - maradni még
a Földön, amíg csak Ember remél.